Zorganisation

Eddigi életem legfontosabb időszaka van mögöttem, ezért is hallgatott a blog is teljes némaságban. Hamarosan jelentkezem, addig “csak egy klip”:

zOrg a szokásosnál is korábban, rosszkedvűen és gyűrötten ébred. Bal kéz középső ujjal két vakarózás között nyom egy “Wake” gombot a billentyűzeten majd irány a fürdőszoba. A mikrohullámú sütő (Használta már valaki erre ezt a gépet? ) “bíííp-bíííp-bíííp” jelzése – a tea elérte megfelelő hőmérsékletét – már a gép előtt éri. Meglepő gyorsasággal fordul ki érte a konyhába és lassan kortyolgatva a citrom-hársfa mixet már újra a monitort bámulja. Megnyitja a JetAudio lejátszót, az albumlistából behúzza a “Mythmaker”-t és mindjárt másképp fest a reggel. Elindítja a levelek letöltését, közben másik ablakban az RSS-olvasó darálja be a nélkülözhetetlen napi infó-dózist. Bal kéz hüvelykujj, “Home” gomb a billentyűzeten és máris a fórumban van. Gyors “új üzenetek” listázás, végül az üzenőfalon köt ki. Csak átfutja a tegnap délután óta termelődött hozzászólásokat, ujja sebesen mozog a lézeres egér görgőjén. Hirtelen megáll, szemöldökét fölvonva. Kaján félmosoly húzza szét száját. Még egyet kortyol a teából, lassan leteszi és közelebb gurul térdelőszékén az asztalához. “Ideje kiosztani néhány figyelmeztetést a renitensek között” – gondolja magában szórakozottan. “Jesus wants to be ugly” – szól a hangszórókból. Ez a péntek sem lesz más, mint a többi.

(Egy régi-régi szösszenet egy előző életből – ami épp Ian Curtis évfordulója kapcsán jutott eszembe.)

Ez egy 2 nappal visszadátumozott “bejegyzés” – akik tudják, hogy miért, azok értik…

Akik terrabájtnak (vagy még jobb: TerraByte-nak) írják a tárolókapacitás mértékegységét, azoktól nem vásárolok semmiféle hardvert.

Kivonatos összefoglaló az elmúlt évről – a.k.a. “évértékelő”:

+ szinte napra pontosan 10 év munkáját hátrahagyva kiléptem a Bikemagból
+ egy évvel közelebb kerültünk ahhoz, hogy miénk legyen a lakás, amelyben élünk
+ finiséhez ért a “pince-project” (így tavasszal kezdődhet a “kisszoba-project”)
+ Ágim
+ újabb barátot sikerült megfertőzni a biciklizéssel
+ újítottam egy tisztességes tévét és médialejátszót (már csak egy jó hangrendszer kell)
+ újítottam egy tisztességes munkaasztalt (másfél év kényelmetlensége ért véget)
+ újítottam egy tisztességes laptopot (egyben beköltözött a MacOS is a házba)
+ november
+ angol nyelvtanfolyam (még csak “meseparázs” szint, de sok dolgot húz elő a “fiókból”)
+ karácsony Tomiéknál
+ keresztlányaim

- szinte napra pontosan 10 év munkáját hátrahagyva kiléptem a Bikemagból
- egy kezemen meg tudom számolni, hányszor találkoztam a bátyámmal
- újabb 2 barát kopott el külföldre (szándékaik szerint egyszer és mindenkorra)
- és a tavalyi év sem múlt el temetés nélkül…

…a megszokott mozdulattal nyomja le a kilincset, és lép be az épületbe.
De a ház szinte üres.
A elhagyott folyosókon sétálgatva, csak néhány hang üti meg a fülét.
A napköziből jön.
A fiatalok, gondolja, többnyire csak a sajátjukkal vannak elfoglalva.
A lezárt ajtók előtt elhaladva nosztalgiát érez.
A kiürült szobákból dohos levegő árad. Szellőztetni kellene.
Kifelé menet, a hirdetőtáblánál megáll egy pillanatra.
Mintha valamit kitűzne.

Kintről Pink Floyd hallatszik:
“…the moment had arrived
For killing the past and coming back to life…”

(Forrás: Hozé hozzászólása a Bikemag Fórumról – köszönet érte…)

10 év nem kevés – ennyit töltöttem az eddigi 37-ből a Bikemag írásával, építésével, fejlesztésével, moderálásával. Az első önálló (nem a bikemag.index.hu alatt a ’90-es évek legvégén elindított, rövid életű, Dave által gründolt) online változat még igazi „handcrafted” kód volt, magam csináltam. Most pedig rácsodálkozom, hogy az évek alatt mivé lett.

„Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs.” (Fight Club)

Mondhatom, hogy édes gyermekem, de pontosabb házastársi viszonyhoz hasonlítani az elmúlt évtizedet. És ahogy minden véget ér, ami egyszer elkezdődött, mint annyi ilyen, ez most válással ér véget részemről. A döntés egyoldalú, én akartam továbblépni. Egyszerűen időt kell teremtenem ahhoz a jópár ötletemhez, amelyek valami oknál fogva nem fértek, nem férhettek bele az eddigi keretekbe. Egyszerű, de nehéz és radikális döntést hoztam: elköszönök innen.

„Bon voyage – mondtam. Eltűntem.” (Kurt Vonnegut, Jr.)

…de csak innen – kinek jó hír ez és kinek rossz, nem tudom.
Találkozunk még: más hely, más idők.
Várnak: régi-új ötletek és új kihívások.

„Álljon föl, Mr. Trout! Ön szabad. Ön szabad!” (Kurt Vonnegut, Jr.)

Tabula rasa.

Kórházban büfét üzemeltetni.
Kórházban újságárusnak lenni.

Mik vannak még?

Vannak emberek, akik nem akarják végigélni az életet. Ismerőseim körében is akad egy-két ilyen figura, akik szemmel láthatóan – illetve egyikük saját bevállasa szerint – nem kalkulálnak 50. születésnappal. Igazából semmivel nem kalkulálnak. Hogy nehezebb legyen sablonokat gyártani (melyek nélkül az emberek jelentős része oly’ kényelmetlenül elveszettnek érzi magát), ez az életfelfogás nincs összefüggésben anyagi helyzetükkel. Az egyik havi nettó egymillióból gazdálkodik és “tíz vagy talán tizenöt éve / céges autón ér a révbe“. Két generációval fiatalabb barátnő, akivel 1-2 hetente közös a hétvége. Mondanám, hogy klasszikus yuppie style, de nem igazán. A másik ennek töredékéből, szülői örökségként kapott házikóban.

Mégis: egyiküknek sincs terve. Semmilyen. Se master-plan, se mid-term-plan, de még csak weekend-plan se. Nem kell élettárs, hiszen a barátnők cserélhetők (az emlékezetesebbek esetleg reciklálhatók). Gyerek meg pláne nem kell. Mintha nem akarnának semmiféle “állandóságot” az életükbe, mert az olyan visszavonhatatlanná tenné azt. Élni akarnak, csupa nagybetűvel. Most, hisz ki tudja meddig… Közben pedig innen, kicsit oldalról nézve nekem úgy tűnnek, mintha mozdulatlanul állva öregednének a biztos magányba.

A müzli tejjel csapnivaló.