Ugyan még nem tudni, hogy milyen kifutása lesz, de a múlt héten bejelentett, mozipremiereket érintő büntetés kapcsán elgondolkoztam néhány apróságon. Rögtön az elején azon, hogy mikor is voltam moziban utoljára. Nem kellett sokat töprengenem a válaszon: utoljára Pixar-filmre ültem be, egész pontosan a Toy Story harmadik részére, tavaly nyáron. Hosszú ideje nem, vagy nagyon ritkán fizetek a hazai mozik pénztáránál egy-egy produkcióért.

Elsősorban a mozik üzemeltetői üldöztek el szép lassan. Régebben többször előfordult, hogy vettem a fáradtságot és beszéltem egy-egy filmet követően az adott mozi vezetőjével – roppantmód rühellem ugyanis, hogy alighogy véget ért a film és kezdődne a stáblista, villany azonnal fel, vetítő lekapcs, minket pedig szolidan, de határozottan söpörtek kifelé a vetítés ideje alatt a széksorok között felhalmozódott tetemes mennyiségű kommunális hulladékkal együtt. Tehát fogtam magam és felkerestem a “főgépészt”, mondván: én a teljes filmért fizettem – stáblistával együtt. A probléma lényegét a legtöbben nem is értették, elintézték egy egyszerű “kezdettől így szoktuk, ez az igény” vállrándítással.

Másrészt rühellem, hogy a mozijegy ára ellenére átlag 20 perc reklámot tolnak erőszakkal(!) az arcomba, fájdalomküszöb közeli hangerővel, torz hangzással és szarul beállított fókusszal – amelyet aztán gyakran a teljes mozi alatt sem sikerül élesre állítani. Hasonló a helyzet a hangrendszer beállításával is. Mintha csak a Media Marktban lennék: hangerővel és  mély-magas hangok extra kiemelésével igyekeznek demonstrálni, hogy mennyire pöpec a cucc. Megmondom én, mit ér filmélmény szempontjából a személyzet és a technikai ilyetén beállítása: kutyagumit.

Végezetül már csak érintőlegesen említeném a temérdek, Magyarországon kiadásra nem került filmet, a harmatgyenge képminőségű hazai megjelenéseket, a röviden csak 3 betűvel jellemezhető szinkronos kiadványokat és a tragikomikus feliratozott DVD verziókat, amelyhez a drágalátos stúdió occsóé’ lopta a feliratot a – mellesleg ugyanezen kiadók által üldözött – legrégebbi magyar feliratmegosztó oldalról.

Amíg a fentiek nem változnak, addig tőlem hazai filmterjesztők egy fillért sem látnak.

Az eredeti nálam 10/9 értékelést kapott, kíváncsian érdeklődve várom, Fincher mit tud gyúrni belőle.

Tavaly nyáron még ment a hype, hogy milyen érdekes low-budget inváziós mozi készül, no meg hogy kiköpött Cthulhu a címszereplő idegen faj. Az október végén bemutatott film pénzügyi szempontból épp hogy “nullásliszt”: 2010. december elejéig alig hozott 200.000 dollárt a készítők konyhájára – ennyiből csinálták ugyanis a filmet.

"Sam"

A sztoriról csak dióhéjban annyit, hogy egy idegen életformákat kutató (és sikerrel járó) NASA expedíció visszatérésekor lezuhan valahol Mexikóban. A fedélzeten utazó lények pedig hamarosan feltűnnek a környéken, mire az amcsi kormány fertőzött zónaként kezeli a fél országot. Eddig semmi különös, erős District 9 utánérzéssel ki is hagyhatnánk az egészet. Pedig nagyot hibázunk, ha ezt tesszük.

A film kezdete a vég, furcsa keretbe foglalva az egészet. Lassú, nyomasztó képekkel terhes másfél órára készüljön, aki nekiül – és ne várjon se akciót, se az arcunkba robbanó szörnyeket. A feszültséget ugyanis nem ezekkel az eszközökkel kelti és tartja fönn Gareth Edwards rendező – hanem valami egészen mással. Olyan szörnyes mozit készített, ahol a lények csak mellékszereplőkként súlypontozzák a két főszereplő apránként felsejlő történetét, valamint a köztük alakulgató kapcsolatot. Végig feszültségtől terhes film ez, amely egy pillanatig sem kecsegtet egy esetleges hepienddel.

Austin Hargrave fotója a két főszereplőről

Whitney Able a filmbeli Sam szerepében kiválóan alakítja a médiacézár enervált lányát, aki talán még életében nem dolgozott. Hihetetlen sápadt, de mégis izgató jelenség. Az a fajta csaj, aki bár sem öltözéke, sem viselkedése nem kihívó, mégis vonzza a tekintetet. Az ő apjának melózik Scoot McNairy (“Andrew”), aki pedig hitelesen hozza a nagy sztorira és címlapra ácsingózó fotóriporter szerepét.

Nálam mindenképp megér hetes pontot a tízből.